Megszédült.

Felemelte a fejét. Az ablakon a Hold ezüstje folyt be. Mint akkor, mikor a lobogó lángú szerelem Gyümölcse megszületett, az első fiú! Sehogy nem lehetett Urias számlájára írni, meg a férj már halott is volt. Bethsabe már rég az ő hálószobájában uralkodott. Az ágyban tapasztalatlan királyt új gyakorlatokra tanította és Dávid csak ezt a hangot hallotta széles ágyán. A rabnők alázatos odaadását felváltotta a diadalmas asszony uralkodása és a királyi fő eltemetkezett a Siónnal vetekedő csúcsok között, lihegve pihent a has lapályán és szomját oltotta a kert rejtelmes illatú, párázó nedveivel. Az asszony örömteli sikoltása nagyobb diadallal töltötte el, mint Góliáth fejének felmutatása a seregek előtt. És fiatal teste napjában gyakorta többször is élvezte a diadalt.

Így fogant még Urias életében ugyan, de távollétében a gyermek. Születése görcsökbe rántotta Bethsabé testét, üvöltése felverte a palotát, de végül is minden gyerek kijön.

Dávid öröme nem volt hosszú. A levegő rejtelmes lázakat hordott és a gyermek felsírt, de egyre gyengülő hangja Dávid arcára árkokat vésett, haja fekete fürtjeiben ezüstös foltok látszottak. Süvét ülve, szaggatta ruháit, arcát felkarmolta és fejére zokogva szórta a hamut. Mikor felállt, mintha az Örökkévaló mellbevágta volna, úgy dobbant a szíve. Miért, miért, csuklott fel zokogó dadogása és két kezét felemelve mintha visszaakarná venni a gyermek törékeny testét. Olyan nyomorult volt, reszketett, sírt a szobájában. A trónon úgy ült, mintha arca kőből lenne, mozdulatlan szobor, hangja sem volt. Csak állt, mikor szolgálói fürdették, szárazra dörgölték bőrét és megkenték. Haját fésülték, mikor este magára maradt, állt az ablakban, arcát felemelte az égre és könnyei folytak.

A rövid öröm után hosszú és fájó szenvedés gyötörte lelkét, testét.

Aztán Náthán, egy halkszavú levita egy délután mellé ült és beszélt. Dávid nem értette, de a pap csak beszélt, míg a nap haladt az égen, míg a csillagok ragyogtak és hallgatott is.

Napokkal később megszólalt Dávid: Adj innom! És nyelte a hűs nedvet, mikor letette a kupát, szeme úgy pillantott körül, mint aki most ébredt. Végig ment a szobán, köpenyét levette, felkötötte a kardját. Kiment a palotából, a kertben megállt. Körbenézett. Az égen felhődarabokat hordott a szél. Csak ő látta, hogy furcsa formájuk van a fehér foltoknak, vagy valóban? Szakajtott egy narancsot, lehúzta a héját, a gerezdek mentén szétnyitotta a gyümölcsöt. Nézte, az ujjaival öntudatlanul szedte szét és dobta el a gyümölcs darabjait. Bejárta a kertet, az ég kékje kezdett mélyülni, halvány fények gyúltak a magasban,.....

Visszaindult a palotában. Ment az oszlopok között. Egy szolgálólány mellett elmenve a lány seggére csapott.

A pap az ajtó boltjához támaszkodva látta a mozdulatot. Tenyerét összeütve a előlépő szolgának szólt; ételt, italt a királynak!

A szolgák némán kezdték hordani a tálakat, miközben a király kezeire csurgatott vizet puha gyolcsokkal törölték. A fáklyák fénye táncolt az esti légáramlatban, Dávid belenézett a tálakba, kimarkolt egy darab sültet és nagyot harapott a húsba.