…...A kutyák elindultak a szánnal.

…...A kutyák elindultak a szánnal.

Hótalpain állva kapaszkodott és a hóbucka előtt még visszanézett, de az iglu előtt már senki sem állt. Nem szokott érzelegni, de valahogy rosszul esett. Aztán ahogy taposta a havat, melege lett. A kutyák húzták a szánt, légzésük párája felszállt, futásuk lassult. Megállította a szánt, benyúlt a csónak elejébe, elővette féltett kincsét. Még fiatal korában kapta egy úszó ház egyik lakójától, nagy titokzatosan. Egy furcsa szerszám volt, ívelt fából, erős bélhúrral és egy vájolt fadarabbal. Jó könyöknyi, horgas vesszővel és két dobásnyi zsinórral a vessző végén. A szerkezet a légínségesebb időkben is zsákmányhoz segítette és nem volt olyan alkalom, hogy ne vitt volna haza egy fókát, ha elindult vadászni. Ez a nagy varázslat segítette, hogy mindig volt enni a törzsnek. Ez az ő titka volt, az úszó ház lakója kézzel lábbal magyarázta neki, hogy soha, senkinek ne mutassa, csak egyedül használja, mert ha mások meglátják nála, megölik érte. Megértette, hogy ez a varázslat csak az övé és ez az életet jelenti a számára.

…..Egy szárított halat szedett elő magának és minden kutyának is adott egyet. A megevett hal szálkáit, csontjait gondosan összeszedte és egy kendőbe rejtetve a csónakba dugta. A csontokat minden alkalommal a vízbe szórta, hogy új halak legyenek és soha nem is szűkölködött . Ha hálóját bemerítette a vízbe, magának és kutyáinak mindig jutott táplálék. Az állatok nem voltak soványak, az ő táplálásuk az életet jelentette hó birodalmában.

…..Reggel óta mentek az állatok, kényelmesen. Már jókora darabot tettek meg, a táj idegenül hatott. Ott elől valami kupacot látott, odáig el akart menni, mielőtt pihenőt tart. Ahogy a hógombolyaghoz ért, valami sötétlett és a kutyák is ugatásba kezdtek. A gombolyag megmozdult. Bőrökbe burkolt alak bontakozott ki a hó alól. Kezében kis batyu, de alig maroknyi. Szőrmecsuklyája sötét árnyékot vetett ráncos arcára, a csuklya sötét szélén fehéres haj kandikált elő. Bőrkesztyűs kezével szorította magához maroknyi batyuját és csak nézett szótlanul. Lábán hótalpak, de alig volt ereje, hogy megemelje. Látszott, hogy már néhány napja bolyong a mezőn, de eddig a jegesmedvék elkerülték.

…..Megállt a szánnal. Nézte a kuporgó csomót, aztán iszákjából egy halat vett elő és a kupacnak nyújtotta. A kéz remegve nyúlt felé, a ráncos arc a halra hajolt és csak a rágás zaja és a cuppogás hallatszott. A szálkák és csontok egy marokba kerülve nyújtódtak vissza, eltette a többihez.

…..Amíg a kupac evett, az öreg eszkimó gurigázta a havat és egymásra rakott darabokat nyomkodta, bőrrel takarta. A kutyák is leheveredtek, beásták magukat és összebújva pihentek.

…..A kupac nehézkesen mozdult és a hófal mellé kuporodott, hogy a széltől védve legyen. Az öreg eszkimó nézte, azt látta, hogy nem Szednával, vagy valamely leányával hozta össze a sors, de ő is jobban hasonlított már egy vén rozmárra, mint egy deli aleutára.

…..Nem kérdezett semmit, látta, hogy a vénség is elindult a jegesmedvével való randevúra, mint szokás volt a törzseknél.

….. A Kupac a hófalnak támaszkodott. Megszűnt a nyöszörgése, egyenletesen szuszogott a bőrök alatt. Tulugaq, a Holló arra gondolt, egyszerű lenne a kutyákat a szán elé fogni és továbbhajtani. Nem is tudta, miért nem teszi.

Pihent ő is. Ült a szánja szélén, takarójába burkolva. Körülnézett, merre lehet a víz. Az alacsonyan gördülő nap fényében ott távol, a két dombszerű

halom között úgy látta, rezeg a levegő. Oda el kell jutnia. Összerakosgatta a bőröket, a kutyákat a szán elé fogta. Arnaq! Nő! Kiáltotta és a kupac mozogni kezdett. Fölállt. Látszott kis termete, minden erejét összeszedte. Megfogta a szán szélét és elindultak. A Kupac csúszkált hótalpain, haladtak a távoli, rezgő fények felé.

…..Az öreg eszkimó nyugodtan lépegetett. Ale ú! Alé Alé úú ! Dúdolgatott valami dallamot és a kutyák időnként hátra-hátra vakkantottak. A halmok lassan közeledtek.

…..Amint a két halom közé értek, Tulugaq orrát megcsapta a sós levegő. Megállította a szánt. A kutyák leheveredtek, összebújtak. Arnaq két kézzel kapaszkodott a szán szélébe, lihegett. A Holló feljebb lépdelt a dombra és meglátta a vizet, melyet vörösre festett a láthatár szélén guruló nap. A víz szélén fekete pontokat látott, fókák napoztak és ahogy a vízbe csobbantak, porzott a felcsapódó víz.

….. Visszament a szánhoz. Víz, fókák. És vigyorgott. Arnaq is vinnyogott és ráncaiból kimosolygott. A kutyák felugráltak, úgy kellett őket visszahúzni. Egy szélvédett mélyedést találtak, letáboroztak.

…..Az öreg eszkimó a szánról egy lapátfélét vett le, elkezdte a havat kaparni. Gyors mozdulatokkal mélyedést kapart. Arnaq is igyekezett magát hasznossá tenni, hurcolta a bőröket és a mély hóban kapart gödröt meglepő ügyesen tette lakályossá.