Tengerből kelt dzsinn! mélységek haragja! 
az égre fröcskölsz örvényt, iszapot, 
s mindünk jövőjét zárnád a palackba, 
melyet kezed a vízbe visszadob. 
*

Homlokod új középkor kapuboltja, 
hadaid állnak már e bolt alatt: 
nincsen közöttük, csak született szolga, 
hírből se tudják, mi a gondolat. 
*

Tudósaid: bolondok, szélütött nép, 
mely pókhálón leng s piszkál régi port, 
gazdászaid rendszered egyszülöttjét 
kendőzgetik, az örökös nyomort. 
*

Írógárdád: hízelgők, csepűrágók, 
barátaid: merev lakájsereg, 
s rothadt Bizáncodhoz költőid sárból 
s vérből kevernek arany hátteret. 
*

Gigász, kit szűlt – ó végzetes hatalmak 
bal frígye! – ész és gonosz akarat, 
népek foglára, ki egy forradalmat 
fojtottál meg markodban egymagad. 
*

Hőseit bitófákra akasztattad, 
avagy tarkón lövetted – de elébb 
megpökted őket s csizmádról maszattal 
tapodtad mindük eleven szemét, 
*

s hulláik hegyén egyre feljebb hágva 
– joviálisan s csupa nyugalom – 
nézel országod roppant mocsarára, 
rettentő kőszirt! szörnyű hatalom! 
*

Kénkövet fúvó, iszonyú lidérced 
e század lápjából messze kinyúl, 
gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb 
Attilánál s öldöklőbb, mint Timur. 
*

Halálodat oly vad vággyal kívánom: 
s idézem – szinte beleszakadok – 
és látlak kremli dolgozószobádon, 
amint sétálgatsz fel-le magad ott. 
*

Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál – 
magaddal rántva széket, huzatot. 
Aludttejképű őrhad – egész kaptár – 
szalad be s néz: „No csak, elutazott.” 
*

Vagy májadat vélem látni, s rajta rákot. 
Egy ércsomón tenyészik a fekély. 
„Most, most” – mondom – „még egy perc és elrágott, 
s nincs szer, mely felsegél.” 
*

S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem, 
futok – repítsen hajó, gyorsvonat –: 
hálószobád homályán érlek tetten 
s elvágom torkodat. 
*

Milliók vannak így. Ma sem kívánok 
mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy,
s alvadt vértömbökből épült Bizáncod 
ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.

*