Napok óta úton voltak már, szinte könnyedén sétáltak.

Napok óta úton voltak már, szinte könnyedén sétáltak.

A vidék némiképpen ismerős volt, annak idején többször járt a part felé vadászni. A kutyák a megszokott irányba fordulva kocogtak lejtőn, vagy a hámba feküdve húzták a szánt. Friss húsra volt szüksége, egy dombocskák közt fekvő, vízre futó völgyben tartott előre. Messze, apró fekete pontok mozogtak lustán , tudta, hogy valamelyiket elejti. Ívbe fordult, hogy a víz és a parton heverésző állatok közé kerüljön. Lassan haladt, hogy ne riassza fel a csordát. A kutyák is tudták, hogy óvatosnak kell lenniük, talán gondolatban megnyalták a szájuk szélét. Egy jókora hím figyelte a tehenek hancúrozását és kissé távolabb fiatal ifjoncok ugrabugráltak és bömböltek a nőstények felé. Az eszkimó előszedte új fegyverét és megállította a szánt. Pár lépésnyire előre ment, hosszú szíjjal toldotta meg a hámot és a végét karjára tekerte. Egy hókupac mögé feküdt, gondosan célzott és meghúzta a kis kallantyút. A rövid dörrenés után mintha nem történt volna semmi, csak egy hím feküdt mozdulatlan és mellette sötétedett a hó. A többiek számára a lövés nem jelentett semmit, meg se mozdultak. A kutyák is alig rántották meg a pányvát, aztán állva várták, hogy visszamenjen a szánhoz. Kényelmesen hajtott a zsákmányhoz, szép példány volt. Összekötözte a lábait, a tartalékfogat hámjára akasztotta és megindult visszafelé. A domb között felnézve ismert vonalakat látott maga előtt, ott hátul vannak valahol az igluk, ahol éveket töltött. Sötétedett, ahogy felnézett, meglátta a feketén sötétlő felhőket és észrevette, hogy a kutyák mellett a szél havat hord. Arra gondolt, megnézi a lányát, nem megy üres kézzel. Sűrűn csettintve noszogatta az állatokat, azok pedig érezve a szőrüket borzoló szelet, szaporán szedték a lábukat. Ahogy elől közeledtek a hókunyhók, úgy közeledett a háta mögött a zúgás és a vízen sivító szél sírása. A fekete felhő egyre közelebb ért a földhöz, a kutyák nagyon igyekeztek előre.

Már felülről is hullott a hó, mikor meglátta az iglukat. Néhány alak mozgott a félgömbök között aztán azok is eltűntek. Már senki nem mozgott a szabadban, csak az igluk tetején látszott egy kis fény. Megtalálta a régi kunyhót és megállt. Dárdája nyelével ütögette a kemény falat. Hangot hallott belülről és a szélfogó mögött egy kis alak jelent meg. A lánya volt, de ez csak akkor derült ki, mikor kérdésére igennel felelt. Gyorsan kaparta a kutyák vackát, rakta eléjük az ételt. A szánkóhoz kötötte a pányvát, de inkább csak jelképesen, mert az ő kutyái soha nem csavarogtak el. Ahogy a fókát a bejárathoz húzta, észrevette lánya felcsillanó tekintetét. Csak magába morgott, hogy szokás szerint megint nélkülöznek. Bebújva az igluba, nem látott senkit. Kérdezte, hogy ….. A lánya csak legyintett. Elküldtem.

Behúzták a fókát. Lánya elővette az uluját és hamar munkához látott. Néhány falatot rögtön bekapott, látszott rajta az éhség. Az öreg is vágott darabokat és még kivitte a kutyáknak. Kint már hangosan sivított a szél, puha havat hordott. Az állatok beásták magukat, a friss falatokat elkapkodták és elégedetten rágcsálva bújtak össze. Az öreg behordta a legszükségesebb dolgait, takaróit. Lánya a parkáját kötötte és kifelé igyekezett, hogy a barátnőjét megkéri segítsen, aztán eltűnt a kavargó hóban. Az eszkimó még néhány fadarabot és a kis lemezkéjét hozta be, gyorsan tüzet csinált. Csuklyáját hátralökte, a parka tetején megoldotta a szíjakat. Az iglu már melegebb volt, a falak kissé gyöngyöztek.

Lánya visszaért, egy nőnek tűnő lénnyel és egy alig néhány tavaszt látott gyerekkel jött. Az öreg rögtön látta szemükben a mohó lángot felvillanni. Ahogy lányára nézett, a nyers fókaszalonnából vágott egy-egy darabot és a vendégek kezébe nyomta. Húsdarabkákat dobott a forró lemezre és a felszálló, illatos füst nyomán nagyokat nyeltek. Darabolták a húst, a jégbevágott polcokra rakták. A vendég is szorgoskodott. Barátságos szemekkel nézte barátnője apját és óvatos mustrálgatása végén csak bólogatott az öreg lányának. Meséltek, mindegyikük elküldte a férjét. Most együtt járnak halászni, a vadászoktól kapnak egy kis húst a halakért, parkákat varrnak és igyekeznek hasznossá tenni magukat. Most persze így a tél vége felé már szűkösen vannak.

Rágták a sült húst. A gyerek nézte az öreg kését, a kezét és jóízűen harapdálta a húst. Lánya is, a barátnő is kibújtak a felső parkából, csak az alsó, vékonyabb bőrű, meleg szőrös ing volt rajtuk. Élvezték a meleget. A gyerekkel kiszaladtak egy pillanatra, a kutyák felvakkantottak. Aztán a gyereket takarókba csavarták és eldugták a bőrök közé.

Viharos szél süvöltött az igluk között. Csak néhány helyen bújt elő a vadász, az állatokról gondoskodni. Az öreg is megvizsgált mindent, rendben találta a szánt, az állatokat és bújt vissza az igluba. Elhelyezkedett a helyén, a két nő még sustorgott egy kicsit, álmosodott, igazította a takarót,... Felbillent a takaró és a barátnő csusszant mellé, félreérthetetlenül fészkelődve. Az öregnek elakadt a szava, majdnem a lélegzete is. Mikor is? Na de most számoljon? A barátnő fészkelődött, a keze a takaró alatt forró volt. Fejét a parka nyílásába fúrta, arca az eszkimó nyakát érte, lehelete melegített, haja még feketébben sötétlett. Valójában nem is történt semmi szokatlan, hiszen az öreg vendégségbe jött és a lánya mégsem lehet a vendéglátó, ha van szomszédasszony, aki kisegít. Alig hallható zajjal mocorogtak és az öreg rájött, hogy vagy ő nem annyira öreg, vagy a barátnő igen ügyes. Megindult az ö keze is, a szőrös ing alatt forró halmok emelkedtek a tenyere alatt, majd lejjebb kalandozva nedves lapályra tévedt a keze. A barátnő ügyesen oldalra fordult, kicsit mocorogtak és elégedett sóhaj jelezte, hogy jó úton járnak. Kinn süvöltött a szél, de ők fél éjszaka bolyongtak egy régi úton. Volt idejük, arrafelé hosszúak az éjjelek.

Hajnalra elült a vihar. Lassan ébredeztek, az iglu tetején világosodott.