„ „Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.”

„ „Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.”

Mily régen tudták, hogy a gondolat, ott fenn, …

Vajon honnan?

*

Ptahor Szinuhéval lépkedett a Palota folyosóján. A hálószobában feküdt Ámon fia, a felséges fáraó, hörgött. Eszméletlen, sovány test, ráncos bőr feszült a koponya dudoros csontjain. Fogatlan, félig nyitott szájából nyál csordogált, lehunyt szemei sarkában beszáradt, sárgás váladék. Törődött teste, megfosztva a hatalom díszes jeleitől semmit sem különbözött az Élet Házában agonizáló nílusmenti paraszt aszalódott testétől, még bűzeikben is egyformák voltak. Csak a falakon a képek őrizték, ahogy egykor nyilától találva a sivatagi oroszlán lábai elé roskadt, amint rabnők seregéből a nagy királyi hitvest kézen fogva lépked és az oltárnál Ámon kelyhéből kortyolja a szent nedüt, kocsiját száguldó paripák vonják a végtelen homokon,...

Csak feküdt a gyolcsokon. Ziháló lélegzetén kívül más nesz nem volt.

Az ágy mellett szótlanul állt Amenhótep, a trónörökös, mellette nővére Baketamon, az égi és földi világ legszebbike. Szeméből cseppek futottak le az arcán és feketére festett szempilláiról a lefutó cseppek sötét árkokat rajzoltak elefántcsontszínű arcára.

A nagy királyi hitves állt az ágy fejénél.

Borzadállyal tekintettek a belépő orvospapokra, akiknek kipájuk alól verítékcseppek szivárogtak és kezükben hozták a Halált.

A szokások szerint, ha az Isten szerelmetes fia nem tudott meghalni, akkor elvégezték a koponyalékelést, hogy a csontok boltozatába zárt szellem felröppenhessen Atyjához.

Ennek kellett mos megtörténnie.

Munkához láttak. Szinuhe keze remegett az isteni koponyát érintve éles borotvájával és lélegzetét visszafojtotta a megtiszteltetéstől.

Ptáhor nagy pillanatai következtek. Vágta a bőrt, Teje, az isteni hitves tartotta elszürkülő arccal a reszkető főt. Ölébe csorgott a vér, de keze nem rezdült, érezte és éreztette fontosságát.

Az agy előtűnt, szürkén reszketett, Szinuhe bevilágított a koponyába, de semmi más nem látszott a remegő agynál.

Ptahor megszólalt:

Amit ember tehetett, megtettük. A többi az Istenek, a nagy Atya, Aton dolga!

Visszaillesztette a csontdarabot, ragacsos kenőcsöt kent a szélekre és néhány öltéssel bevarrta a sebet. A Királyi Hitves, a Szentséges Anya óvatosan fektette a fejet a párnákra.

Ptáhor hozzálépett. Száraz fakó hangon, tárgyilagosan csak annyit mondott, Hajnalhasadásig fog élni, ha Isten megengedi.

Hátralépett és Teje elbocsájtó intésére meghajtva magát az ágy felé, kihátrált szobából.

*

Ezzel a koponyakelést befejezem, mert nem kívánom M. Waltari művét újraírni. Csak ki kívántam ragadni, hogy bizony régóta foglalkoztatja az embereket, mi van „belül”?

Gondoljatok Dr. Robert White munkásságára, a gondolatra, „a testétől megfosztott agy”-ra.

Borzongató!