A mentőautó lassan kanyarodott a bejárathoz.

A mentőautó lassan kanyarodott a bejárathoz.

Az ápolók kinyitották a hátsó ajtó két szárnyát, kigördítették a hordágyat. Az oldalajtón kicsike öregasszonyt segített a sofőr lemászni.

A hordágyon Nagydarab férfitest feküdt, kerek arca meg-meg rándult, hol egy vigyorba hol rángásba torzult. Félig nyitott száján artikulátlan hangok, buktak ki, a száj szögletében csorgó nyállal együtt. Arcbőrén feketés szőrzet ütközött elő, furcsán torz kontraszttal gyermeteg, értelmetlen tekintete mellett. Egy hatalmasra nőtt gyerek egy kora szerint felnőtt férfi testében, az értelem legkisebb jele nélkül.

A kis öregasszony egy kendővel törölte a groteszk arcot, míg az ápolók a hordágyat vitték a betegfelvételre.

A kórházban nem volt ismeretlen a beteg. Életének 47 éve alatt már sokszor megfordult különféle okok miatt, más más osztályokon. Az orvosok, az ápolók régi ismerősként üdvözölték a kis öregasszonyt. Az adminisztrátor pillanatok alatt előkereste a beteg vaskos dossziéját, az egész kórtörténettel. A nővérek az új orvos osztályára helyezték a beteget.

Nehézkesen zajlott a felvétel, az orvos külföldi volt. Még csak néhány hónapja volt az országban, tanulta a nyelvet és végképpen nem értette az embereket, akik érthetetlen tájszólásban beszéltek. Vizsgálta a beteget, nézte a beutalót. Nem értette ért utalták be a férfit, hiszen állapotától eltekintve az ápolási igényen kívül semmi nem indokolta a kórházi felvételt. Lapozott a kórtörténet vaskos kötetében, a latin kifejezéseket megértette és egyre világosabb lett a kórkép.

Felnézett. A kis öregasszony halálosan fáradt, reménykedő, szorongó tekintetével találkozott a szeme és mindent megértett. Inkább csak magának bólintva, becsukta a kórtörténetet. A kis öregasszonyra mosolygott, az ápolónőnek intett. A nővér már tudta a dolgát.

Főorvosi vizit rutinszerűen zajlott. A kérdő pillantásra az osztályos orvos kis kézmozdulata és vállrándítása mindent megmagyarázott. Látta, hogy az osztályos orvos tökéletesen megértette a helyzetet. A folyosón menve az irodalmi nyelvre váltva kezdett a külföldi kollégával beszélni, a latin kifejezésekkel operálva tette érthetővé a helyzetet.

A napok peregtek. A kis öregasszony reggeltől estig ült az ágy mellett, minden bődülésre figyelve ugrott, törölt, itatott, etetett, törölt és törölt. Kis, törékeny teste szinte fáradhatatlanul, mindenütt, mindig jelen volt. Az orvos bármikor benézett a kórterembe, az asszony ott volt. Nappal, az éjjeli ügyeletben mint az ágyban fekvő test nyúlványa, örökké jelen volt.

Lassan kezdett beszélgetni az orvossal. Csendesen, vissza az években, végtelenül őszintén, szinte csak magának. Hiszen az orvos úgy sem érti, külföldi. Beszélt a lánykoráról, beszélt az esküvőjéről, terhességéről, a gyerekről, a tragédiáról, a gyerek betegségéről, a múló évekről, a végtelen munkáról, házassága csődjéről, férje közönyéről.

A félelemről az újabb terhességtől, a férje kétségbeesett bánatáról, hogy nincs gyerek, a saját bizonytalanságáról, bűntudatáról, hogy talán ő a hibás. A kis falusi kórház vezetője, ki az orvosegyetemet el sem is végezte, utolsó éves egyetemistaként a frontra került, hadisebészként, a háború után pedig a kis kórházban senki nem kérdezte, nem tudta, hogy a tudomány állása szerint, …. Szóval hatottak z évszázados babonák, előítéletek Falusi asszony sorsa, aki nyomorék gyereket szült, … Csak a szürkületben a szavak hullottak és a szeméből a könnyek. „Nekem nem volt életem, nekem itt az életem” és az ágyra mutatott, ahol torz vigyorral az arcán feküdt a félig férfi torz teste, torz szelleme.

Az egyik éjszaka ügyeletben riasztották az orvost. A beteg rosszul lett, elkékült, lélegzete elakadt. A fonendoszkóp a mellkas felett különös hangok hallatszottak, aztán hirtelen csend lett. A kis öregasszony állt az ágy végén, rettegéssel, reménnyel tekintett az orvosra. Csak a szeme világított, óriásira tágulva és olyan volt, mint egy szobor.

Az orvos felnézett, aztán lassú mozdulattal fogta meg a pulzust és mikor nem érzett semmit, a fonendoszkópot a köpeny zsebébe téve, csak bólintott a nővér felé, az ágy végéhez lépve kivezette a kis öregasszonyt a kórterem elé a folyosóra.

A nővér lassú mozdulattal húzta az elsimult arcra  a fehér lepedőt.