A TEMETŐBEN.

Ha a temetőbe megyek, a ravatalozó előtt visz az út.

Ha a temetőbe megyek, a ravatalozó előtt visz az út.

Az épület mögött van egy parcella, kerítés fogja körül. Az úttól távolabbi végén egy szobor.

…..................

A köpenyt és a zászlót fújja a szél. A porlepte bronz nem csillog, csak ha eső mossa az ércet.

Valamikor az István téren állt a szobor, mögötte a piactér és a katolikus templom.

1947-ben lett felállítva. Állami ünnepeken mikrofonállvány, úttörők és állami szervek dolgozói előtt ünnepi beszédek, pártbizottságok koszorúi és virágok között, egy időben még olykor díszőrség.

Újpest egy fura figurája volt apám egyik bátyja, István. Asztalos volt, és oly bolond, hogy szerelmes lett . Keze alatt a fa újra virágba borult. A lapon futottak a girlandok, a dupla ágy hátsó és első tükörlapján lógott a virágfüzér, a kapcsokkal és oldallapokkal összefogva, fehérre lakkozva állt a családi jelkép. A megrendelő valamiért nem fizetett és István első dühében a fejszét akarta belevágni a virágfüzérekbe, aztán elvigyorodott, kifordult a műhelyből, befordult a korcsmába és szerelmi bánatára, mesteri dühére egy-két, na jó-néhány- fröccsöt ivott. Aztán hihetetlen határozott léptekkel kereste fel öccsét és sógornőjét, akivel ugyan az ital miatt utálták egymást, de öccsét szeretve bekiabált. Nándi! Gyere öcskös! Hozd el az ágyatok, nászajándékba adom.

Hát így került szülőágyam a piciny szobába, ahol azon kívül alig fért el más.

Na, de most nem a bútorról van szó.

Most arról van szó, hogy István 1948 március 15-én megállt az emlékmű előtt, égnek emelte karját és kissé rekedtes hangon belekiáltotta a délutánba:

„Talpra Magyar! Hív a haza!

…..

…..

…..

és lehajtott fejjel mondta,

,,, „Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.”

Aztán kezét fölemelve, két ujját esküvésre fogva harsogta:

„A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!”

-

Nem volt messze a rendőrség,alig néhány percig tartott, hogy az újpesti kapitány előtt állt. A rendőr jelentett, korrektül, pontosan. A kapitány felnézett az íróasztala mögül. Fiatal ember volt. Nemrégiben tanulhatta a verset ő is. Tudta, hogy Petőfi a forradalom költője. Nézte az előtte álló férfit. Aztán lehajtotta a fejét, mire fölnézett, elképedés ült az arcán. A rendőrre nézve mondta: Hiszen ez az ember tök részeg! Nem látja? Látom! Jelentette a rendőr. Na! Akkor dobják ki francba! És kidobták. Meg még néhány éven keresztül ilyen alkalmakkor, a haláláig. Április 4-én mindig a Szózatot szavalta. Akkor is részeg volt. Elmegyek a szobor előtt. A por lepi a fémet, előtte mindig van néhány szál virág, az út felsöpörve. Mintha Pista ott ülne a vállán, kezében poharával. Nekik nincs egymással bajuk.- - Most én állok a szobor előtt, felnézek az ércre. Csak magamban mormolok.

67 éve itt legyőztétek a nácizmust, most, …. És a szobor bólint. Jövünk, újra segítünk.

És bronzarcán ragyog a mosoly.