A válás után nem sokáig szomorkodott. Az utcán menve és mindenhol érezte a férfiak mohó tekintetét, de ez nem elégítette ki. A meddő tehénért forrt benne a düh. Egy zivatart ígérő nyári este a polcon felejtett képre esett a tekintete: Dr. Akárki János osztályvezető főorvos. Nagybátyjára gondolt, aki a kinevezés előtt a minisztériumban csak annyit mondott, na jó, a te kedvedért, mégse legyen egy akárki a férjed.

A telefonért nyúlt, az éjszakai ügyelet számát tárcsázta. Hangját tompa,panaszosra és fájdalmasra hangolva mondta, hogy nemrégiben műtötték és nem érzi jól magát, fáj, meg nem is tudja. A nevét szándékosan dr Akárki hangsúlyozásával diktálta be.

Számítása működött. Alig szedte rendbe magát a fürdőszobában és az ágyat elkészítette, csöngettek. Fiatal, jóvágású orvos jött, kezei tiszták,körmei ápoltak és az arcán nem tolakodtak borostyák.

Lefeküdt, felhúzta hálóingét és ártatlan mozdulattal dobta le bugyiját. Az orvos kis zavart pillantással nézett körül. Kezét óvatosan tette a hasára és érdeklődött, hol fáj. A lélegzete elakadt, ahogy az asszony ártatlan hangon mondta, hogy a bal válla, mert ilyenkor zivatar közeledtével, meg a jobb térde is szokott, de az most nem. Azt hiszi, egy injekció jót tenne neki, mutatta, oda a fenekébe, talán egy Sevenál, és az orvos bólintott. Mert csak fiatal volt, de nem hülye.

Ügyesen adott injekciót. Jól aludt, még az éjszakai vihar sem zavarta.

Három nap múlva újra felhívta az ügyeletet. Aztán a telefonjai elég rendszeresek lettek. Mikor három hét múlva egy társaságban, ahol nem ismerték, hallotta a történetet, hogy van egy elvált asszony, aki az orvosi ügyeletet,... a volt férje pedig kórházi főorvos, csak annyit mondott, nahát! És vigyázott, hogy ujjongása ne látszódjon. Alapjában azért napközben sokszor szomorú volt.

Az egyik telefonja után a csöngetésre nyitott ajtóban az első pillanatban csak egy sötét árnyékot látott. Felnézett, de még mindig csak feljebb kellett nézni, mikor meglátta a férfit. Kócos hajú , fiúsarcú férfi állt az ajtóban. A mozgása olyan volt, mint egy medve sétája a málnásbokorban, érdeklődő és kíváncsi. Elakadt a lélegzete, szaporán sorolta a panaszait, rutinszerűen és látta, hogy a férfi egy szavát sem hiszi. Amikor végére ért, a végtelen darabember csak annyit kérdezett: és mi a baj?

Nem is tudom, felelte zavartan. Amikor az óriási mancsszerű kezek a bőréhez értek, egy bizsergető nyugalom áradt el benne, kissé szégyelte magát.

Nincs itt semmi baj, hallotta a férfi hangját. Van úgy, hogy az ember nem tud aludni, annyi gondolata van, de a gondolat nem betegség. És az óriás beszélt, beszélt, beszélt. Puha hangja olyan simogató volt, feje zsongott, oldalára fordult, szeretett volna a hatalmas kezekhez bújni és csak hallgatni a hangot, lebegni a hangok hullámain, …..

És nem vette észre, mikor elaludt és a férfi elment, csendesen csukva be az ajtót.

Másnap egész nap nevetett, fergeteges jókedve volt. Alig várta, hogy számításai szerint az ügyeleti rend fordulásával, újra az óriás legyen szolgálatban.

Aznap gyorsan tárcsázott.