…..................Kártérítést követelek! Kitől?

Készültem az iskolára. Már kilógtam az óvodából, négy hónappal a

hetedik év előtt, még cipősdobozt húztam spárgán és nyakamban madzaggal nyerítve rohangásztam az udvaron, mint Pjotr, vagy Szása, és Irénnel. Öcsivel papás mamást játszottam, mint Pavel és Dása, Liza és Heinz, Karl és Gudrun. A rádió nem mondott be semmit, mert nem volt rádió. Csak délután álltak az asszonyok, férfiak Kiszely bácsiék ajtaja előtt és hallgatták, ahogy olvassa hangosan a híreket. A boltba a sarkon Rónabácsi szótlanul mérte a kenyeret, cukrot, a kocsma előtt annyi ember volt, mint máskor hétvégén és hangosan beszéltek, egymást túlkiabálva.

Néhány asszony öklét kapta a szája elé, mások szemüket törölgették a kötényük csücskével, másik karjukkal gyerekeket öleltek magukhoz. Könny és bor, petró és sör, liszt, cukor, zsír, só és krumpli és az ég még kék volt,csak néhány fehér felhő lustálkodott a kékséget megszakítva.

Asszonyok kapaszkodtak hallgatag férfiakba, félős tekintettel simogatták az arcukat, hajukat és nagyon fénylett a szemük. Lakások esti homályában bőröndöket csomagoltak, dobozokban eddig őrzött papírokat szedtek elő, a sparherdek falták a papírokat. Pedig csak egy kis hír volt, ott valahol keleten Brest Litovszk felé német csapatok átlépték a szovjet határt. Európa és a világ nem akarta hallani, nem akarta érteni az ágyuk dörgését, a tankok dübörgését. A Dunakorzón a katonatisztek talán kicsit melegebb szemmel vizslatták a hölgyek toalettjét, a hölgyek nevetése talán kicsit élesebb volt, más semmi. Siófokon a mólon a kis baronessz borzongva karolt a hadnagyúrba, a kapitány összecsapta a bokáját a kaszinóba az ezredes úr asztalánál, az őrnagy melegebben csókolt kezet az ispán feleségének és örömmel nyugtázta az észrevétlen kis kézszorítást.

Szóval mondom, igazán nem volt semmi kirívóan rendkívüli, csak itt ott a prolik lakásaiba érkeztek katonai behívok, csak proliasszonyok zokogása hallatszott, de még a Bristol teraszán búgott a La Palóma, Lopkowitz és Lehár melódiák szálltak a Duna felett.

Kis budoárok mélyén aggódó szeretők kérdezték a tiszturakat, ugye nem lesz baj, ugye drága, maga nem? És a százados úr cigarettára gyújtva, felelt, ah, ugyan Cicus, csak a Memfisz cigaretta egy pillanatra megremegett a kezében, mert emlékezetében felmerült egy folyónév, valami Don, ott messze, és a gramofonra feltett egy lemezt, Cselényi Jóska énekelt

Nos valóban semmi nem történt, csak megindult a háború, amilyen még a történelemben nem volt, amelyben az áldozatokat nem ezrekben, milliókban és sok-sok tízmilliókban számolták,....

De akkor még senki nem tudta.

Valóban senki?

Egy kis kefebajuszos ember üvöltözött a rádióban, zúgott a Heil! Sieg Heil! És kispolgárok hörögtek, papok szórták a keresztet, zsinagógák homályában a menórák lángjai megremegtek, mintha elhaló sóhaj szállt volna az éjben.

Egy másik bajuszos ember kezébe hajtotta fejét, sóhajtott, talán meg is remegett. Tanácstalanul nézett körül, lehet, hogy a szemináriumban töltött évek alatti ismeretlenre gondolt, talán a forradalmi rohanásra, az ömlő vérre, a kongresszusokon lobogó vörös zászlókra, ki tudja?