….......A lámpa megvilágította az íróasztalt és az asztal előtti teret.

….......A lámpa megvilágította az íróasztalt és az asztal előtti teret.

...Oldalt, a falnál kis asztalon tastatur, monitor. Az íróasztalnál egy idős férfi homályos árnyéka, a tastatur előtt egy nő ült. A férfi újságot lapozgatott, a nő kényelemben helyezte magát és várakozott.

...Kopogtak az ajtón, majd a nyitott ajtón egy embert vezetett be két egyenruhás. Megálltak az íróasztal előtt. A férfi intésére a két egyenruhás hátralépett és a fal mellett leültek.

...Az alacsony férfi állt az íróasztal előtti fényben, keresett egy széket, de sehol nem látott. Zavarba jött és indulatosan gondolt arra, hogy neki állni kell és a nadrágját tartani, nehogy lecsússzon.

...Az asztal mögül meghallotta a hangot.

...Személyi adatait diktálja be! A tastatur kopogása hallatszott csak és a diktálás zavart , bizonytalan hangja. Az adatok bediktálása után csend lett.

...Állt az asztal előtt és forrt benne az indulat. Ordítani szeretett volna, kikérni ezt a bánásmódot, hogy ő, aki,....

...Tényleg ki is? Az íróasztalnál ülő idős férfi vakító fehér, ránctalan inge, a gépírónő egyszerű és elegáns megjelenése mint egy bunkócsapás érte, ahogy könyökével szorította a nadrágját és fűző nélküli cipőben, gallér nélküli ingben állt az asztal előtt.

...A gépírónő felállt, az öregemberhez hajolt és valamit kérdezett, csak egy bólintást látott. A nő kiment, a csend sűrű volt a szobában. Néhány perc múlva jött vissza, kis tálcán kávét, tejszínt és egy pohár üdítőt hozott. Töltött a csészékbe, a fal mellől is felálltak a férfiak, megfogták a kis edényeket. Csak a kávé illata csavarta az orrát, nagyot nyelt. Az arcokat nem látta, olyan volt a világítás, hogy csak ő állt ott szinte csupaszon a fényben és a többieknek csak az alakja látszott, az arcok homályban maradtak.

...Egy szó sem esett, a nő kivitte a csészéket, visszajött és leült a helyére.

...A kérdés váratlanul érte, csak felnyögött, mint akit gyomron vágtak.

„Hogy hívják a kezelőorvosát? Prof. dr. Hans-Peter Kapfhammer ?”

...Minden lehetséges kérdés megfordult a fejében, de ez készületlenül érte..

...A cím. Privatklinik Graz-Ragnitz, Berthold Linder Weg 15 mint egy pofon, úgy érte. Ez mindent tud? Mit mondjon? Nyögött. Vállai előreestek, karjai lazán lógtak, nadrágja csúszni kezdett. Arcán a ráncok elmélyültek, szemeiben fellobbantak a lángok, ajkai vicsorogni kezdtek és csak nyögött.

...Aztán üres tekintettel bámult maga elé és csak dünnyögés jött ki a torkán. Összeomlott, nem tudott szólni. Úgy érezte a legféltettebb titkát ismerik és teljesen védtelen.

...Csak egy intést látott, a két egyenruhás mellé lépett és kivezették.

...Kinyitották előtte a cellaajtót. Csak a négy falat látta, se szék, se ágy, se mosdó, semmi.

...Amikor becsukódott az ajtó mögötte, leült a földre.

...A mennyezetről keményen csattant a hang: Felállni!

...Állt. Riadtan nézett körül, és alig hallhatóan nyüszíteni kezdett.

<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>

...Nem tudta, mennyi idő telt el. A karjai zsibbadtak, ahogy tartotta a nadrágját. Lábai remegni kezdtek, szédelgett. Az ajtónyitásra rémülten fordult kitáruló sötét folt felé. A folyosó nem volt kivilágítva. Sehol egy ablak egy támpont az időhöz. Valamilyen bizonytalan fény áradt, melynek a forrását nem tudta megállapítani. Jöjjön, hallotta a hangot. Előtte ment egy alak és mögötte egy másik. A folyosó ablakait belülről bevonták valamivel, kilátni nem lehetett. Fogalma sem volt, hol van. Mielőtt behozták, csak arra emlékezett, hogy inni kapott. Aztán elszédült. Nem emlékezett.

...A már ismert szobába vezették és a fénybe állították. Megingott, , alig látott. Egy műanyag pohárban vizet nyújtottak felé, mohón nyelte.

...Az íróasztal mögött a férfi fényképeket nézegetett. Felemelt egyet, felé mutatta. Ismerős? Egy fiatalkori képe volt, már majdnem 30 éves. Csak a férfi nevetését hallotta.

...Nem hangzott el kérdés. Csak egy egy mondat, régi dolgokról és megdöbbent. Amit mondtak, minden úgy történt, már elfelejtett dolgok is megelevenedtek. Nem tudta, honnan tudhatnak róla mindent, kitől? Már nem emlékezett rá, kivel, mit beszélt annak idején. Csak rakták elé a mozaikokat és alakult a kép.

...Elbizonytalanodott. Nem értette, hogy mire megy ki a dolog. Keringett a csapdában és nem találta a kiutat. Egyre inkább hatalmába kerítette a rémület és nem tudta, hogy mitől féljen. Pedig látszólag régmúlt, ártalmatlan dolgokról esett csak szó, néhány apai pofon elevenedett meg, csak egy utalás, hogy miért volt katona, hiszen az apja elintézhette volna,....

...Fölforrt benne az indulat, igen az apja elintézhette volna, de...

… csak ömlött belőle a gyűlölettel kevert düh, az emlékek, a katonaság elkerülhetetlen pofonjait újra érezte.

A megfelelés kényszere, amellyel az apjának juttatott minden falat kenyeret és minden milliót, az alázatos hálát, az anyjától megkövetelt szolgai alázatot, mind egyre hevesebben makogta.

Nem vette észre a kamerát, a mikrofont, csak ömlött belőle a szó.

...Megállt. Nem is látta az intést, csak a karján a fogást érezte, újra elvezették.