…... A két csónak békésen feküdt a vízen. A szánból lett bárka mélyebben merült, a kaj ak csaknem lebegett. A kutyák leheveredtek, nyalták a szájukat, lustán a víz szélére sétáltak és lefetyeltek a szélén.

.....Az eszkimó Kupackát a kajakba ültette és a keskeny lapátot adta a kezébe. Az természetes volt, hogy tud bánni vele, mert az nem is eszkimó, aki nem boldogul ilyesmivel. Lassan megindultak a víz folyásával szemben. A sodrás nem volt erős, a víz kristálytiszta volt és meleg. Ahogy haladtak szemben a folyással, a víztükör felett kis felhő jelent meg és lebegett , elhomályosítva a csillogást. Egy kanyar után nagyobb tisztásra értek , a víz kis tavacskává szélesedett, a fű dúsabb lett. A kutyák rohangásztak, felvertek egy csomó fehér nyulat. Egy csoportban fák álltak, a fák mögött emelkedő sziklafalban hasadékok tátongtak. Megálltak az egyik hasadéknál, a csónakok a partra futottak. Az eszkimó bebújt egy keskeny nyíláson. Ahogy mozgolódni kezdett benn, néhány állat méltatlankodva szaladt ki. Szép sarki rókák, egerek egész falkája.

…..Az eszkimó visszajött, gallyakat tört és Kupacka kezébe nyomta. Az öregasszony is bebújt a nyíláson és söpörni kezdte a talajt. Alig végzett, az öreg eszkimó már ott is volt, egy nyaláb száraz faággal és percek alatt már lobogott is a tűz. Tüzelő bőségesen akadt, Kupackát elküldte pótlásért, jómaga kezdte a nagyobb csónakból a különféle dolgok behordását. A lobogó lángok fényénél látszott, hogy egy elég tágas barlangban vannak. A lángok egyenesen emelkedtek a magasba és a füst valahol eltűnt. Az eszkimó kibújt a bőrökből. Fehér ember bizonyára lúdbőrödzött volna, de ő nem fázott. Kupacka is lerakta kopottas bőreit. Az öreg eszkimó látva az elég nyomorúságos darabokat, a bárka mélyéről két szép bőrt adott a kezébe. Az öregasszony boldogan elmosolyodott és főhajtással köszönte meg. Késsel hasított rajta nyílást a kezeinek, belebújt és fejét forgatva nézett végig magán.

…..Már sötétedett. Hordták a holmijaikat a barlangba, kihúzták a csónakokat a partra és hessegették a szaladgáló kutyákat.

…..Az eszkimó hívta Kupackát. A kis tó mellett elmenve egy másik tóhoz értek. A vize fodrozott és felette köd feküdt, enyhén büdös volt a víz. Az öreg a világ legtermészetesebb módján vetkőzött és Kupacka is ledobálta a bőröket, mígnem csak saját bőrükben álltak a füvön. Az öreg bement a vízbe és Kupacka utána. Nagy meglepetésére a víz kellemesen meleg volt és alulról tört fel. Nyakig merültek. Bütykös csontjaik átmelegedtek, bőrükről oldódott a vastag szenny, csípős izzadtság. Arcuk is kifehéredett és ahogy a vízben áztak, lassan a büdös halszag is csökkent. Kimászva a vízből felfrissülve és pihent érzéssel igyekeztek a tűz közelébe. Felöltötték bőrruházatukat, de a meleg barlangban, a tűz közelében csak egy részét.

…..Kupacka boldog volt. Evett és nem őt ette a Nagy Fehér Úr, életében így még nem fürdött és a barlang fala nem jég és hó volt. Látta, hogy az eszkimó nem először jár itt. Erről a helyről soha nem is hallott senkitől.

…..A tűz nagyobb fényt adott, mint a fókazsíros faggyúmécses, a levegő szokatlanul meleg. Az eszkimó hússzeleteket fektetett a kőre, sercegtek, illatos lé folyt a lángokra és föllobogott a fény. Az öreg egy bőrzacskóból füveket szedett elő, bedörzsölte a húsokat. Csodálatos ízek voltak és az illatok hatására összefutott szájukban a nyál. A kutyák is kitüntető figyelemmel kísérték az eseményeket, bár a lángoktól tisztes távolságra.

…..A tűz pattogott, árnyak táncoltak a sziklafalon,.....

…..Az eszkimó mesélt. Még fiatal volt, az asszonyával járt vadászni. Még feljebb, napokra innen, két szánnal jártak arra, ahol a nap csak néhány órára emelkedik a hó fölé és az éjszaka majdnem örök, csak a szellemek járják táncukat a sivító szélben, ahol sok, sok fóka volt és észre sem vették, hogy néhányat vadásztak közölük.