...Iluka üvölt.

...Iluka üvölt.

Rohadt dög! Te hülye! Szar! Maga elé mered, motyog valamit, de senki nem érti, nem is figyelnek rá. Aztán hirtelen újra felüvölt, artikulálatlan a hang, majd elcsuklik, a szótagok valahol összekeverednek, kursza, ma, te, aztán fölnéz. Szeme megcsillan és kristálytisztán, hangosan mondja: ANYUKA! Körülnéz. A szeme csillog, az ajtóra bámul, arcán táncol a fény, aztán lassan elhomályosul és újra csuklón, artikulálatlanul, bánatosan, üvöltve vinnyog.

.....A nővérek visszaültetik a tolószékbe, egy pillanatra körbefogják és gyors mozdulattal tiszta pelenkát adnak rá. Remegőn ül, kezeivel a levegőben markolászik. Egy fiatal, gyakorló nővér lép mellé, megfogja a kezét. Iluka felé fordítja a fejét, elhallgat, vár. A „Gyakorlatlan” nővér fogja a kezet, megsimogatja. Érzi a gyenge, kapaszkodó szorítást, mosolyog. Még tud mosolyogni. A csend lebeg a folyosón. A nővér áll, kéz a kézben.

.....Stefi a takarót a fejére húzta, mikor Iluka üvöltött. Most a csendben lassan kidugta a fejét, az ajtó felé nézett, de csak a fény esett be nyíláson.

.....Stefi hat éve fekszik az ágyban. Egy baleset után került a „kórházba”. Végtagjai nem mozognak, beszélni nem tud. Nyögve, sikítva jelez, a nővérek már megtanulták kívánságait. Csak ő tudja, mert elmondani képtelen. Férje minden nap bejön hozzá a kórházba, friss, tiszta ruhát, fehérneműt hoz.

.....Stefi csak fekszik. Nem néz kérdően, nem mond semmit, a férje sem szól. Stefinek talán ép az elméje. Talán. Nagy Isten, akkor annál rosszabb.

.....Stefi még nem olyan nagyon öreg.

Isten! Hallod?

.....Ez csak egy háromágyas szoba és a kórház sok sok szobából, 3 épületből áll.

.....Menjünk tovább?