…... …........Hideg volt és még a szél is fújt.

…... …........Hideg volt és még a szél is fújt.

….. Állt a Lehel út és Dózsa György út sarkán. Szemben az iskola sötétbe burkolt épülete moccanatlanul aludt a hidegben. Jobbra a laktanya épülete és sré visavé a laktanyák épületei. Nézett a Lehel tér felé, de még nem látta a közelgő villamost. A Ferdinánd hídnál kell feltűnni a fénynek, de csak a sötét ásított és a szél lengette a lámpákat az út felett.

….. Magasnyakú, sötétkék pulóverében és felette a kiskabátban nevetségesnek tűnhetett, ha kesztyűs kezében nem a korcsolyát szorongatta volna. Amíg a köröket rótta, nem érezte a hideget, de a villamosmegállóban a lábszárán érezte a szelet.

….. A felcsillanó fényre jobb kedvre terült, csak még azt nem látta, hogy a közelgő kocsi a legjobb, vagy más eset lesz. Nem a legjobb és nem a legrosszabb, a 92-es villamos jött. Nem volt kedve várni, felugrott az utolsó peronra, ahonnan visszalátott, hogy mikor jelenik meg a következő járat. A kocsik megindúltak és elcsörömpöltek a laktanya kerítése mentén. Belépett az ajtón, ott egy picivel melegebb volt. Egy ember kezében táskarádió szólt. Elkezdték a híreket mondani. A bemondó a minisztertanács üléséről beszélt és Rákosi elvtárs szólalt fel. Nem teketóriázott. Bejelentette a jegyrendszer megszűnését, a javuló áruellátást és 20 %-os béremelést.

….. A villamos egy pillanatra nem csörömpölt, a fény hunyorított egyet, aztán vidámabban dülöngélt a síneken, hangosabban csörömpölt és a fény jobban világított a kocsi belsejében.

….. Az emberek egymásra pillantottak. Fáradt arcuk lassan elmosolyodott. Elfelejtődött a nap fáradtsága, bosszússágok, mégiscsak ….

Milyen szép az élet!

….. Ti ezt nem tudjátok, szerencsére. Mi tudtunk még ilyen „kicsiségnek” is örülni. Olyan kicsiségnek, olyan egy négyzetcentiméteres papír eltűnésének.

….. Nem tudjátok, mi az öröm.