*******
2012.08.17

Főorvos Úr!
A családom lebeszélt arról, hogy visszahívjam, (amikor keresett éppen nyüszögtem a fájdalomtól, akkor értem haza a kezelésről, ami nagyon fájt) mondták minek beszéljek Önnel, már 10 napja más kezel, szinte naponta, más küzd azért, hogy az Ön által végzett egyébként kiváló műtét sikeres legyen, hogy a gyulladás és a folyás megszűnjön. Mindez napi két villamosjegyembe kerül, mivel bérletre nem telik, gyalog pedig túl messze lenne.
Mégis megírom ezt a levelet, indulatok nélkül, ki tudja, lehet, hogy eddig senki nem merte elmondani Önnek őszintén, mit gondol Önről és arról a munkáról, ami az osztályán folyik.
Pontosan tudom, hogy itthon az egészségügyi ellátás összeomlott, hogy már régóta csupán szerencse kérdése, hogy valaki életben marad, meggyógyul vagy nem. Persze ez nem az Ön hibája, nem varrnám a nyakába mindazt, amiért nem felelős.
Mindezeket persze Ön is tudja, hiszen a műtét alatt, elkábítva, de hallottam az Ön szavait, mert beszélgettek, nem a kajak túráról, hanem utána, arról, hogy Orbán most kivégez közel 300 ezer embert (a rokkantakat). Ekkor pontosan arra gondoltam, hogy ennek a háromszázezer embernek egyik lehetséges tagja lehetek én is. Állandóan betegen ugyanis nem lehet dolgozni, olyan munkát végezni, amihez értek, 53 évesen pedig fizikai munkát vállalni már nem tudok.
Amikor az orvosaim javasolták, hogy harmadszorra is ugorjak neki a műtétnek, nem voltam könnyű helyzetben, Ön is tudja, ez egy hosszadalmas, fájdalmas és számomra jóval kevesebb reménnyel kecsegtető beavatkozás. Rábeszéltek, érvekkel. 
Ezért hívtam Önt, hogy időpontot kérjek. Az asszisztense rögtön kérdezte, és higgye el, akkor egyáltalán nem éreztem kellemetlenül magam, magánrendelés vagy ambulancia? Nincs pénzünk, nincs munkám és a műtét az én esetemben nem volt sürgős. A válaszom természetesen az volt, hogy ambulancia. Nyílván erre nagyobb a várakozási idő, de ezzel számoltam is.
Az ijedtség, sőt pánik akkor fogott el igazán, amikor személyesen is találkoztunk. Az valami rettenet volt. Négy embert vizsgált egyszerre, veszekedett is a nővérrel, hogy „megmondtam, hogy ne ide hívja a betegeket”, nyílván a magánrendelőjére gondolt. 
Kis híja volt, hogy egy Ön által vizsgált kisfiú azt a gyógyszert kapta, amit Ön kutyafuttában odakiabált az asszisztensének, az adagolással együtt, miközben épp más beteg (emlékezetből írt) ambuláns lapját írta. Pedig a szülők mindenki szeme láttára nyomták az Ön kezébe az izzadt tenyerükben összegyűrt ezreseket, amit egy megszokott mozdulattal a köpenye felső zsebébe tett, majd távozott. Az ott várakozók szerencsére és főleg a szülők megjegyezték, hogy mit, abból mennyit és mikor kell szednie a csöppségnek, az hogy hány milligrammosat, abból volt némi vita. 
Akkor komolyan elgondolkodtam rábízzam e magam Önre, vállaljam –e a műtétet, bízhatok-e az Ön által vezetett osztályban.
Nagyon korrekt, írásban kapott tájékoztatást is kaptam a műtét lefolyásáról az asszisztensétől, a veszélyekről és egy előre uniformizáltan megírt ápolási lapot a nevemmel, amelyben nem szerepeltek az allergiáim és más egyéni kockázatok. Itthon azon nevettünk (vagy sírtunk?), hogy ráírjam-e nagy piros betűkkel, hogy Cave: felsorolva egy csomó dolgot.
Hónapokkal később bementem a kórházba, a megbeszélt időpontra, becsomagolva, de azzal az előre eltervezett gondolattal, ha úgy érzem, veszélyben vagyok, összepakolok és az operáció előtt elhúzok a kórházból. Ez nem következett be, mert egyik beosztottja, nagyon alapos és korrekt módon megvizsgált, válaszolt az újonnan felmerült kérdéseimre. Csak ezért maradtam, csak ezért mertem megoperáltatni magam.
A műtéten ragyogóan végzete, kiváló orvosnak tartom, sem fájdalmam, sem kétségeim nem voltak arról, hogy a műtőasztalon biztonságban vagyok.
A szobában, ahol feküdtem, többen beszélgettek arról, hogy mennyit kellene adni Önnek, mi az az összeg, ami még nem ciki, és kifizethető. Ezekben nem vettem részt, mert pontosan tudtam, vasam sincs, arra gondoltam, valami személyes aprósággal lepem meg Önt a kontrollon, sütök egy tepsi sütit vagy ilyesmi.
Úgy tudtam ugyanis, hogy hétfőn csak hazaeresztenek, de szerdán veszik ki a varratokat. Meglepetésemre már hétfőn kivették, így engedtek haza. A zárójelentés előtti vizsgálatkor már Ön is látta, hogy váladékos a sebem. Tudta azt is, hogy ez kezelésre szorul, akkor hangzott el az ominózus mondat: Itt (és körbemutatott) nem tud kezelni, menjek inkább a magánrendelőjébe, ami ráadásul nem is Budapesten van, autónk nem működik, stb…
Nagyon el voltam keseredve, mert, ahogy Önnek is akkor is, ott is újból elmondtam, ezekkel a szavakkal, hogy ágról szakadtak vagyunk most. Ijedtemben és félelmemben, hogy most mi lesz valóban igent mondtam a szerdai magánrendelésre. Nagyon kell, hogy egészséges legyek, ez létkérdés, mert így nem kaphatok munkát.
Aznap annyi borítékot kapott, hogy az egyik, ha emlékszik, már kiesett a zsebéből, úgy vitték maga után. Hogy ez ilyen nyíltan, szemérmetlenül és magától értetődően folyik ez részben ennek a kormánynak a hibája. Nem az a bajom, hogy vannak, akiktől pénzt kap, hanem az, hogy az retteg, akinek erre nem telik.
Hazaérve gondoltam csak át jobban, hogy addig nem érkezik meg a nyugdíj, amiből többen is élünk, és nyilván nem csak egy alkalommal kell Önt ott vidéken meglátogatnom, ismertem a folyamatot. (Jön a szeptember, az iskola és a tél, nadrág, télikabát a gyereknek, aki úgy nő, mint a fene)
Ebben igazam is volt, hiszen a másik orvos, eleinte naponta, majd másnaponta rendelt be kezelésre, az elmúlt két hét alatt.
Magírtam a levelet a kórház főigazgatójának, erről a hihetetlen eljárásról, amit művelt velem, mert úgy gondoltam, legalább egy kicsit figyeljen oda, hogy nem tehet meg mindent, hogy legalább az utánam következőkkel legyen más, mint velem. Pontosan tudom, ezért hívott fel telefonon, gondolom az igazgató kérte erre.
Főorvos Úr!
Ezúton közlöm Önnel, hogy a fél ország nyomorog, vagy szegénységben él, nekik is joguk van meggyógyulni és ahhoz is, tisztességes ellátást kapjanak, ingyen. Nyílván vannak olyanok, akik meg tudják fizetni a magánrendelést, biztos, hogy élnek is ezzel a lehetőséggel, de nem lehet kötelező!!!

Ezt a levelet Önnek írtam, de a történet jellemzősége miatt, nevek és kórház, sőt a betegség megnevezése nélkül nyilvánosságra is hozom, mert nem az én esetem az egyedüli és jó lenne, ha mások is olvasnák. 

*****né **** Katalin

PS: Az igazgató úrnak pedig megmondhatja nyugodtan, hogy beszélt velem és már máshol kezelnek, pontosan attól a naptól fogva, hogy hazaküldött, mert estére már minden csupa genny volt minden. Ezért kértem segítséget mástól. Szerencse, hogy van orvos barátunk, akihez fordulhattunk…

*******
2012.08.17

Főorvos Úr!
A családom lebeszélt arról, hogy visszahívjam, (amikor keresett éppen nyüszögtem a fájdalomtól, akkor értem haza a kezelésről, ami nagyon fájt) mondták minek beszéljek Önnel, már 10 napja más kezel, szinte naponta, más küzd azért, hogy az Ön által végzett egyébként kiváló műtét sikeres legyen, hogy a gyulladás és a folyás megszűnjön. Mindez napi két villamosjegyembe kerül, mivel bérletre nem telik, gyalog pedig túl messze lenne.
Mégis megírom ezt a levelet, indulatok nélkül, ki tudja, lehet, hogy eddig senki nem merte elmondani Önnek őszintén, mit gondol Önről és arról a munkáról, ami az osztályán folyik.
Pontosan tudom, hogy itthon az egészségügyi ellátás összeomlott, hogy már régóta csupán szerencse kérdése, hogy valaki életben marad, meggyógyul vagy nem. Persze ez nem az Ön hibája, nem varrnám a nyakába mindazt, amiért nem felelős.
Mindezeket persze Ön is tudja, hiszen a műtét alatt, elkábítva, de hallottam az Ön szavait, mert beszélgettek, nem a kajak túráról, hanem utána, arról, hogy Orbán most kivégez közel 300 ezer embert (a rokkantakat). Ekkor pontosan arra gondoltam, hogy ennek a háromszázezer embernek egyik lehetséges tagja lehetek én is. Állandóan betegen ugyanis nem lehet dolgozni, olyan munkát végezni, amihez értek, 53 évesen pedig fizikai munkát vállalni már nem tudok.
Amikor az orvosaim javasolták, hogy harmadszorra is ugorjak neki a műtétnek, nem voltam könnyű helyzetben, Ön is tudja, ez egy hosszadalmas, fájdalmas és számomra jóval kevesebb reménnyel kecsegtető beavatkozás. Rábeszéltek, érvekkel. 
Ezért hívtam Önt, hogy időpontot kérjek. Az asszisztense rögtön kérdezte, és higgye el, akkor egyáltalán nem éreztem kellemetlenül magam, magánrendelés vagy ambulancia? Nincs pénzünk, nincs munkám és a műtét az én esetemben nem volt sürgős. A válaszom természetesen az volt, hogy ambulancia. Nyílván erre nagyobb a várakozási idő, de ezzel számoltam is.
Az ijedtség, sőt pánik akkor fogott el igazán, amikor személyesen is találkoztunk. Az valami rettenet volt. Négy embert vizsgált egyszerre, veszekedett is a nővérrel, hogy „megmondtam, hogy ne ide hívja a betegeket”, nyílván a magánrendelőjére gondolt. 
Kis híja volt, hogy egy Ön által vizsgált kisfiú azt a gyógyszert kapta, amit Ön kutyafuttában odakiabált az asszisztensének, az adagolással együtt, miközben épp más beteg (emlékezetből írt) ambuláns lapját írta. Pedig a szülők mindenki szeme láttára nyomták az Ön kezébe az izzadt tenyerükben összegyűrt ezreseket, amit egy megszokott mozdulattal a köpenye felső zsebébe tett, majd távozott. Az ott várakozók szerencsére és főleg a szülők megjegyezték, hogy mit, abból mennyit és mikor kell szednie a csöppségnek, az hogy hány milligrammosat, abból volt némi vita. 
Akkor komolyan elgondolkodtam rábízzam e magam Önre, vállaljam –e a műtétet, bízhatok-e az Ön által vezetett osztályban.
Nagyon korrekt, írásban kapott tájékoztatást is kaptam a műtét lefolyásáról az asszisztensétől, a veszélyekről és egy előre uniformizáltan megírt ápolási lapot a nevemmel, amelyben nem szerepeltek az allergiáim és más egyéni kockázatok. Itthon azon nevettünk (vagy sírtunk?), hogy ráírjam-e nagy piros betűkkel, hogy Cave: felsorolva egy csomó dolgot.
Hónapokkal később bementem a kórházba, a megbeszélt időpontra, becsomagolva, de azzal az előre eltervezett gondolattal, ha úgy érzem, veszélyben vagyok, összepakolok és az operáció előtt elhúzok a kórházból. Ez nem következett be, mert egyik beosztottja, nagyon alapos és korrekt módon megvizsgált, válaszolt az újonnan felmerült kérdéseimre. Csak ezért maradtam, csak ezért mertem megoperáltatni magam.
A műtéten ragyogóan végzete, kiváló orvosnak tartom, sem fájdalmam, sem kétségeim nem voltak arról, hogy a műtőasztalon biztonságban vagyok.
A szobában, ahol feküdtem, többen beszélgettek arról, hogy mennyit kellene adni Önnek, mi az az összeg, ami még nem ciki, és kifizethető. Ezekben nem vettem részt, mert pontosan tudtam, vasam sincs, arra gondoltam, valami személyes aprósággal lepem meg Önt a kontrollon, sütök egy tepsi sütit vagy ilyesmi.
Úgy tudtam ugyanis, hogy hétfőn csak hazaeresztenek, de szerdán veszik ki a varratokat. Meglepetésemre már hétfőn kivették, így engedtek haza. A zárójelentés előtti vizsgálatkor már Ön is látta, hogy váladékos a sebem. Tudta azt is, hogy ez kezelésre szorul, akkor hangzott el az ominózus mondat: Itt (és körbemutatott) nem tud kezelni, menjek inkább a magánrendelőjébe, ami ráadásul nem is Budapesten van, autónk nem működik, stb…
Nagyon el voltam keseredve, mert, ahogy Önnek is akkor is, ott is újból elmondtam, ezekkel a szavakkal, hogy ágról szakadtak vagyunk most. Ijedtemben és félelmemben, hogy most mi lesz valóban igent mondtam a szerdai magánrendelésre. Nagyon kell, hogy egészséges legyek, ez létkérdés, mert így nem kaphatok munkát.
Aznap annyi borítékot kapott, hogy az egyik, ha emlékszik, már kiesett a zsebéből, úgy vitték maga után. Hogy ez ilyen nyíltan, szemérmetlenül és magától értetődően folyik ez részben ennek a kormánynak a hibája. Nem az a bajom, hogy vannak, akiktől pénzt kap, hanem az, hogy az retteg, akinek erre nem telik.
Hazaérve gondoltam csak át jobban, hogy addig nem érkezik meg a nyugdíj, amiből többen is élünk, és nyilván nem csak egy alkalommal kell Önt ott vidéken meglátogatnom, ismertem a folyamatot. (Jön a szeptember, az iskola és a tél, nadrág, télikabát a gyereknek, aki úgy nő, mint a fene)
Ebben igazam is volt, hiszen a másik orvos, eleinte naponta, majd másnaponta rendelt be kezelésre, az elmúlt két hét alatt.
Magírtam a levelet a kórház főigazgatójának, erről a hihetetlen eljárásról, amit művelt velem, mert úgy gondoltam, legalább egy kicsit figyeljen oda, hogy nem tehet meg mindent, hogy legalább az utánam következőkkel legyen más, mint velem. Pontosan tudom, ezért hívott fel telefonon, gondolom az igazgató kérte erre.
Főorvos Úr!
Ezúton közlöm Önnel, hogy a fél ország nyomorog, vagy szegénységben él, nekik is joguk van meggyógyulni és ahhoz is, tisztességes ellátást kapjanak, ingyen. Nyílván vannak olyanok, akik meg tudják fizetni a magánrendelést, biztos, hogy élnek is ezzel a lehetőséggel, de nem lehet kötelező!!!

Ezt a levelet Önnek írtam, de a történet jellemzősége miatt, nevek és kórház, sőt a betegség megnevezése nélkül nyilvánosságra is hozom, mert nem az én esetem az egyedüli és jó lenne, ha mások is olvasnák. 

*****né **** Katalin

PS: Az igazgató úrnak pedig megmondhatja nyugodtan, hogy beszélt velem és már máshol kezelnek, pontosan attól a naptól fogva, hogy hazaküldött, mert estére már minden csupa genny volt minden. Ezért kértem segítséget mástól. Szerencse, hogy van orvos barátunk, akihez fordulhattunk…