Ültek a jó meleg szobában. Kupacka azt szerette volna tudni, hogy hogyan csinálják azokat a húsokat, amiket enni kapnak, de erre az eszkimó nem tudott felelni. Ilyesmi az iglujukban nem volt. Közben kotorászott az iszákjában, a kis zacskóit számolta. Még ugyan csak egyet használt föl és máris jelentékeny személyiségnek számított az alig falunagyságú városkában, de világlátott lévén tudta, hogy ezen a kis szemétdombon ez nem nagy ügy.

Az igazság persze az volt, hogy viszketett a segge. Kurvára szűknek érezte az utcákat. Egyre többet mászkált a kutyái között, cibálgatta bundájukat nagyokat nevetett, mikor felugráltak rá és fogaikkal húzták a kabátját.

. Mikor a házak közül a partok felé indult szánjával, a fogatnak csak az indulási jelt kellett megadni és már repült is a szán a sós illatot lehelő párák felé. Kupackával időnként versenyre keltek és előfordult, hogy az öreg „egy kicsit” lemaradt. Olyankor Kupacka nagyon boldogan vigyorgott, sőt, mintha kacagott volna.

Így az eszkimó egyre többször bámulta az eget, megállapította, hogy milyen jó idő van. Az öregasszony nem vett észre semmit.

A nagy játszadozásban egyszerre csak az öreg azt vette észre, hogy három szuka jobban hízik a többinél. Ejnye, mondta, csak úgy magában, mert kutyái olyan kapósak voltak, mint a meleg zsemle. A házban, ahol még laktak, a fiatal férfi többször kérdezte, hogy mit kérne egy fogatnyi állatért. Látta az öreg, hogy jól bánik az állatokkal és a kutyák is farkcsóválva fogadják, de csak hümmögött. Belülről azonban már arra gondolt, hogy akkor másnak kell a haladagjukat kifogni és ettől megvidámodott.

Sok apró jele volt, hogy az öreg kirándulni készül. Megvizsgálta a szánját, átrakosgatta a bőröket, szerszámait, fegyvereit vizsgálta. Az építéssel nem nagyon törődött, csak a tető dőlését vizsgálgatta, a szokásos hó mennyisége felől érdeklődött. Tudta, hogy az erős tetőn a vastag hó szigetel is. A munkásokkal térden felüli mélységű gödröket töretett, meg a talajt elsimítatta.

Egy délelőtt Kupackával besétált kisember irodájába és leültek . Az g elővett a zsebéből egy zacskócskát, az asztalra borította a tartalmát. Néhány sárga rög mellett színes kövek gurultak szét. A kisember homlokán apró cseppek jelentek meg, csak nézte az asztalt, aztán száraz torokkal mondta, ennyim nincs. Az öreg bólintott, néhány követ hagyott az asztalon, aztán annyit mondott, az ő nevére kell írni, papírt is elfogad. Délig számoltak, a kisember tintába mártotta a tollát és egy nagy papíron írni kezdett. Mire befejezte az írást, Kupacka az egész kupac leggazdagabb asszonya lett, élete végéig biztosított volt bőséges ellátása és a környéken jelentős pénzforrásokkal is rendelkezett.

Otthon az eszkimó előszedett egy puha bőriszákot. A kis zacskóit egyenként berakta és

Kupackának mutatta, hol vannak, hogy tudjon róla. Kupacka nem értette egészen, csak akkor ijedt meg, mikor az öreg elkezdett arról beszélni, hogy vissza akar menni egy kis időre a barlangba, van egy kis elintézni való dolga. Kupacka kicsit megijedt, de nem szólt semmit, mert ez nem az ő dolga volt, csak szorongva bámult. Az öreg elnevette magát, na semmi gond, igyekezni fogok vissza.

Így aztán Kupacka valamelyest megnyugodott. Legalábbis úgy látszott és még egy jókora bögre meleg édes levet kért.