….Végképpen nem értelek benneteket. De tényleg, végképpen nem.

….Végképpen nem értelek benneteket. De tényleg, végképpen nem.

Most miről írtam volna?

Írjak talán arról, hogy Magyarországon emberek éheznek, csonttá soványodva nyújtják a kezüket néhány falatért, amit gyermeküknek adnak?

Írjak arról, hogy nem látom a szemekben a fényt, csak a reménytelen szürkeséget, hogy lelkemben felkiáltok az Istenhez, miért tűri?

Mondjátok, írjak arról, hogy réslámpa és nagyító nélkül szemekbe néztem, és félelmet, könyörgést, fájdalmat, megválaszolatlan kérdéseket láttam?

És , hogy még mennyi mindent láttam,...

Írjak -e arról, hogy a harag és ébredő düh szikrái, a pusztítás vágya, az új építés álma, az egyszer jóllakni, csokoládét adni a gyereknek, megcsókolni az illatos asszonyt, a járdaszegél helyett puha párnára hajtani a fejet, a dermesztő hideg szél helyett a meleg szobát, puha ágyat érezni?

Talán arról, hogy hallom dübörögni a távolból a lábakat, mintha kiáltanának,

mintha érezném a remegést a Cinege utcából, a Rózsadombról? Mintha látnám morc, maszkos pofájukon a rejtett rettegést, mintha látnám a kötélen himbálódzó koszos gatyát?

Talán arról írjak, hogy elmebeteg és aljas politikusaink külhonban és itthonban naponta és ünnepeken hülyeségeket beszélnek?

Hát akarok én ennyit írni?

Miről is írjak, amihez hozzászóltok, ha az „öreg eszkimóról” szóló soraim 170 olvasója közül egy sem szól egy szót sem.

Most mondjátok, nem egy rendes hapsi, ez az öreg eszkimó?

Miről is írjak?