Ilonka néni, kézcsókom! Tetszik még emlékezni? Aha, látom, mosolyog Ilonka néni, pedig 77 éve volt. Igen. Az a kis gazfickó, első elemista gyerek, mikor elosztották a két tanítónő között a gyerekeket, akkor tiltakozott. Nem akart Ilonka néni osztályába járni és amikor kérdezték, hogy miért, az a büdös kölyök azt mondta, hogy mert Ilonka néni nem olyan szép, mint a másik tanítónéni. És akkor Ilonka néni lélegzete egy pillanatra elakadt. Igen, talán felrémlett előtte a reggeli tükörkép a szobában, szögletes arca, kócos feje,  vállán a combközépig érő kombiné pántja, sovány vállai sótartói, látta az igazgató elfojtott röhögését, a másik osztály tanítónőjének telt, gömbölyded alakját, igen. Nem szólt, csak az arca kicsit keményebb lett, de senki nem vette észre. A fiúcska néhány napig a másik osztályba kezdte az iskolát, aztán csak Ilonka néni keze alá került. És a fiúcska alig néhány hét után az iskolai ünnepségen verset szavalt, hogy is? Azt, hogy,... „már szedték sátorfáikat Ungvár utcáin a csehek, mikor egy kis pékinas biciklin arra ügetett.” A kis fiúcska, mikor az év végén megkapta a bizonyítványát, csak énekből volt rossz jegye, mert mikor rá tetszett szólni, hogy te ne énekelj, mert hamis vagy, abbahagyta az éneklést. Bocsásson meg, Ilonka néni. Na jó, csúnyának tetszett lenni, de az a kölyök nagyon kis pimasz volt. Ráadásul milyen bátor. Kézcsókom Ilonka néni drága, bocsásson meg.

Mari néni drága, pedig olyan kedves volt mindig, mikor jött hozzánk mosni és néhány nappal később vasalni. Nem is tudom, valahogy Mari néni „csak” mosónő volt és én iskolába jártam. Teccik tudni Mari néni, az egész ország úgy volt akkor, hogy csak mosónő. Aztán változott az idő, nagyobbacska lettem, Mari néni egyre ritkábban, kevesebbszer jött, aztán egyszer csak Juliska jött mosni, vasalni. Látja, kedves Mari néni, most sok sok év után emlékezem. Kezét csókolom! Köszönöm a tiszta ingeket, alsónadrágokat és zsebkendőket. Köszönöm. Kezét csókolom Mari néni!

A kubikos kocsis barátom, aki egy lóval, a négyszögletes kocsival hordta az utcáról a földet és a kubikosok, akik lapátoltak, ti nem is tudjátok, apám nyakon vágott, mikor kereste a cigarettáit, azokat, melyeket nektek hordtam ki, hogy megengedjétek fölülni a kocsira,... Szervusztok barátaim, az út, amit építettetek, még ma is remek! Köszönöm barátaim, az egész utca barátotok. Istenem, még csak 8ves múltam és már hány embernek kell köszönetet mondani, mennyi, mennyi tartozást kell visszafizetni! Gondolnátok?

*

Nem is említettem még a nagy tartozásokat.

Amivel apámnak tartozom, hogy erejét megfeszítve dolgozott, hogy nekem legyen. Hogy munka után nem pihent, játszott velem, oktatott és óvta növekedésemet. Sőt, később cipőjét adta kölcsön, öltönyét és büszkén nézte, mikor már rám is passzolt a méret. Mikor oktatva, óvva irányította kezem az első nyakkendő megkötésénél, meleg pillantása simogatott az első randevúra sietve, ( Istenem fél órával előbb már ott toporogtam )

Vagy hát, mennyivel tartozom azért az október végi szeles, esős estén felhangzó sikolyért, mellyel a világra lettem dobva, az első korty meleg, édes tejért, a puha pelenkáért, az első lépéseknél felém nyúló kézért? A lehorzsolt térd üvöltését csitító csókért, a könnyeket törlő kézért, a kórház kerítésénél, hideg szélben álldogálásért, mikor kanyaróval feküdtem a járványkórházban. Mi lehetett az ára?

Mennyi a tartozásom?

Az első csókért, egy lánynak, aki szemét lehunyva csukott szájjal értette ajkait csukott számhoz és pirosan suhant be a kapun? Az első csókért, mely szomjasan hullt a szomjas ajkakra,és amely közben gömbölyű formák tapadtak hozzám és karjaimban remegett egy test? Az első csókért, mikor közben hullottak a ruhadarabok és hullottunk egymás karjaiba és letöröltük a hamvainkat? Az egyszeri, ismételhetetlen ölelés halk sikolya, vajon mennyit kóstál?

Aztán mennyit kóstál, mikor elmentem és csak meleg könnyek maradtak utánam? Tudja valaki?

Lehet ezeket csengő arannyal fizetni? Mekkora összeget kell írni a csekkre? Ki az elfogadó? Jár ez mind nekem? Jár ez valakinek? Pedig, hát oly sokan kapjuk ezt. Mit adunk érte cserébe? Hányszor jut eszünkbe, ha egyáltalán eszünkbe jut, hogy annyit mondjuk, köszönöm.

Köszönöm az ételt, köszönöm a ruhát, köszönöm a csókot, köszönöm a szidást és talán majd utolsó szóként is azt mondom : KÖSZÖNÖM. Most azt higgyem, hogy elintézve minden? Hát nem lehetek ennyire buta. Mert mivel tartozom a meg nem született gyermekért, akinek a születésével vártam, hogy mindent meg tudjak adni és az életet nem adtam meg? Ezért kinek tartozom? Luciferke, gyere! Vezess az Isten elé, meg akarom kérdezni:

Uram! Barátom! Tartozom? Tartozom? Kinek? Mennyivel?

És Te?

Te mennyivel tartozol nekem? Mivel tartozol nekem?

Fizessünk!