Nem tudom, hogy az 1800-s évek Trencsén és Eszék környékén milyen szociális környezetet nyújtottak egy szatócsnak, egy hajókormányosnak. Nagyon nehéz lenne ezt megtudni, de bizonyosra vehető, hogy nem a nagyjövedelműek közé tartoztak.

Az 59 éves hajókormányos 28 évvel fiatalabb felesége mit is csinálhatott, míg férje a vizeket járta, … Bizonyára a ház körül állatokat gondozhatott, hiszen valamiből élni kellett. Egy szatócs felesége a háztartás elintézése után bizonyára a pult mögött állt, míg férje árubeszerzést végzett, raktározott, ami szükséges volt.

Csak arra emlékszem, amit anyám néha mesélt, apja korai halála után milyen mély szegénységben éltek, négy gyerek, háború. Az apát a morbus hungarikus vitte el, mint tudott, nem a gazdagok betegsége volt.

Apám 12 éves korától dolgozott. Hat elemi után cipészinasnak adták. Az apja röviddel előbb a szívéhez kapott, 58 éves volt. A család ott maradt kenyérkereső és apa nélkül, a sok-sok gyerek fele maradékával, de még mindig több mint féltucaton.

Nehéz évek jártak. A lányok elemi polgáriskolába jártak, gyors és gépírást, könyvelést, bérszámfejtést tanultak, a fiúk szakmákat, ezt azt, lakatos, kőműves, és mindenféle ipart. Az élet persze ment tovább, a fiatalok hétvégeken tánciskolába jártak, néhol a sörkertben a kugligolyót gurították és a krigliből kortyolták az árpa és komló levét, télen hógolyóval dobálták a lányokat és szólt a dal:

https://www.youtube.com/watch?v=Uy1Yu2Yzvd8&feature=related

És táncolta és fújták hétvégéken a dalt tele tüdővel a fúk,

https://www.youtube.com/watch?v=U_8Q2oYznkE

Miközben a lányok huncutul kacsintottak és járták a charlestont, rugdalva port , feledve egy kicsit a szegénységet, az éhséget. A háború elmúlt, a kommün elmúlt, a Leninfiuk eltűntek, és az emlékezet a fájdalmakat a feledés jótékony ködével borította. Békének mondták, fellendülésnek, pedig hát,

https://www.youtube.com/watch?v=qZd-LygQqbw

és József Attila már hegyezi ceruzáját;

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/munkasok.htm

Bocsánat, a kis kitérőért, ezen nőttem fel. Május 23-a Rákospalotán még közel volt, térben és időben is. És még láttam az újságpapírba csomagolt zsíros-kenyeret, A kiskabát felhajtott gallérját a hűvös hajnalon gyárakba igyekvő munkásokat, a fejüket kendővel bekötő szövőlányokat és az aktatáskát, vagy csak dossziét szorító adminisztrátorokat, a kalapos-felöltős művezető és cégvezető urakat, a zörgő, csilingelő villamosokat, a kockakövön dübörgő sörös lovakat a hordókkal és a nyár végén a szénnel, fával rakott stráfkocsikat.

Akkor is aranyosan ömlött az októberi fény, és hideg csöpögéssel érkezett a november, mikor piaci kosarakban vittük a temetőbe a hófehér, dúsfejű ciklámeneket.