..............Múltak a napok. .

..............Múltak a napok. .

Kétségbe esett. Az egyik ágyon egy nő feküdt, teste már teljes rom állapotában, de hihetetlen energiával kapaszkodott az élet peremén. Mindenkire öntötte gyűlöletét, aki nála jobb állapotban volt. Saját magát még időnként felismerte, olyankor nyöszörögve nézett a nővérre, aki kicserélte alatta a szaros keresztlepedőt, aztán a messze múltba bámult. Talán látta magát énekesnő rokona oldalán 50 évvel előbb a színpad szélén, talán hallotta a felcsattanó tapsot, a dübörgő dobok ritmusát és a felvijjogó hangszerek melódiáját. Észre sem vette, hogy a szobából mindenki kiment, ő már a saját világában bolyongott.

Kezét a telefonján tartotta, várta, hogy megcsördüljön a készülék. Elgondolta, hogy elmondja a panaszát, elmondja, hogy itt nem, el innen, segítsetek! Aztán, mikor megcsördült a telefon, alig mert szólni. Csak annyit tudott mondani, hogy nem jó, és kérdezett, hogy ott mi van, ott, ahol nemrég még ő is ott volt. A rövid beszélgetés végén csk annyit mondott, akkor holnap. És a napok egymásutánjában mindig a „holnap” maradt a fix pont.

Vizsgálták, de nem találtak semmi komoly bajt. Nem tudta, hogy mi lesz vele. Ha arra gondolt, itt, éveket, megborzongott. Néhányan felkeresték. Semmitmondó beszélgetések, senki nem kérdezte, mi lesz veled, a pénze után érdeklődtek.

Egy maradt, a telefon. A remény, a fonal, amely összekötötte még a világgal, amelyen keresztül úgy érezte, még menekülhet. Ha egy biztató hangot hallott , napokra jobb lett a kedve. Tervezni kezdett, kezdte építeni a menekülő utat.