….......A félhomályban a gőz alig látszott.

….......A félhomályban a gőz alig látszott.

A parázs felett az ezüstös kannában a víz néha halkan megbuggyant.

A csészéből felszálló illatok virágok, levelek, az egész völgy illata gomolygott. Nevenincs vidékek halk szellőjének zenéjét, legelésző nyájak hullámos mozgását, lányok énekét, legények kiáltását és gyerekek nevetését keverte a gőz. Már öregedőnél öregebb ember ült a kis asztalka mellett. A lakk csillogásán nézte az illatos ködben táncoló alakokat. Asszonyok árnyai libbentek, mintha selyem suhogna, a hangokat hallotta. Kezébe fogta a kis csészét, kortyolt. Jólesőn melegítette belsejét a forró ital.

Nézte a mellette ülő lányt. Félig hunyt szemmel élvezte az illatos folyadékot. Szinte csak lehelte a szavakat, ahogy furcsállotta, hogy teát iszik, pedig valamikor egy egy olcsó konyak, kotyvalék pálinka jutott, úgy könnyebb volt elviselni a didergést az útszélen, a megaláztatást, az undort.

Először szólalt meg a lány a régi időről. Fájdalom, félelem volt az arcán, majd egy kis mosoly, megnyalta a szájszélét, finom ez a tea, csengett a hangja.

Kint a szél dúdolt az ágak között, néhány esőcseppet vert az ablakra, aztán a felhőkkel kezdett játszani és szaggatta, hajtotta a tépett fecniket.

A férfi hallgatott, csak valamit dünnyögött, érthetetlenül. Mit is mondjon a lánynak? Örült, hogy itt van, de nem tudta meddig. Évtizedek és elképzelhetetlen történések voltak közöttük. A lány előtt volt az élet, a férfinak a háta mögött.

Amikor az öreg nekiállt írni valamit, a lány bátortalanul pislogott, mögötte állva belenézett a szövegbe, olvasta. Aztán csodálkozva kérdezte, jé, ez így volt? Olyan, mint egy mese és hitetlenkedve nézte az öreget.