Pesten jártam. Elszomorodtam, mert nem találtam a várost. A várost, az út szélén lombjukkal integető fákkal, a fákon a szemeteskosarakkal, a körúti padokkal és a gyönyörű pesti lányokkal. A lányok, akik magassarkú cipőikben, suhogó szoknyáikban, felül kaján vigyorral gombolt fehér blúzaikban ringó derékkal némán dúdoltak egy dalt. Gyerekek fagylaltot nyalva kapaszkodtak az anyai vagy apai kézbe, a csillogó kirakatok tükrében bámulva magukat.

Nem csilingelt a villamos, nem zörgött a leeresztett ablakú motorkocsi mögött egy két pótkocsi és nem gurult a kék busz, tömött kocsijaival. Üres, majdnem üres a járda A kirakatok tükörszemein sok sok deszka szemfedő. Végeláthatatlan sorokban gördülnek a várost megölő autók, morogva okádják bűzös lehelletűk. Megállni nem lehet. A kiskörút kerékpárútján egy árva fickó teker a Madách tér felé, ellenkező irányban az Astoriánál két alak várja a lámpa váltását. Kocsi sehol nem áll. A járdák is üresek, az üzletek is.

Valamely beteg elme új közlekedési rendet vezetett be. Belerokkannak az út kis üzletei, elfásulnak a vásárlók és eltűnnek. Haldoklik a város. A járda forró szürkéje izzó miazmákat lehel, sehol egy virágos, vizes folt. Üres lett az út. Pesti nyár 2012. Hőség, hullaszag. Bűz.