*

Először a nők bújtak ki. Húzták maguk után a kutyák élelmét. Az eszkimó is felállt. Ruháját igazgatta. Kint a hó kissé tapadt, még nem látszott szán nyoma az igluk között. Az állatok megbújtak a takaró alatt, csak az orruk feketéllett a havon, a végén kis párafelhő emelkedett. Megismerték az öreg lépteit, a hó mozogni kezdett felettük és hirtelen előbújva eltakarták a friss havat . Ugrálásuk nyomán pillanatok alatt letaposták a a havat és beszaladtak a mély hóba hancúrozni. A nők kirakták az adagokat, a kutyák félrehajtott fejjel nézték az eszkimót. A két nő ilyet nem látott, csak falánk, fegyelmezetlen állatokat ismertek. Döbbenten bámulták az eszkimót, ahogy a kutyákhoz lépve megsimogatta a fejüket és engedte őket enni. Az állatok rágása, csámcsogása hallatszott Némely iglu előtt emberek jelentek meg, asszonyok, gyerekek. Fáradt elevenség támadt a fehér havon. Az öreget néhányan megismerték, integetve üdvözölték. Visszaintegetett. Nézte, hogy mihez kezdenek, de csak a megszokott teszetoszaságot látta. Értette, hogy miért olyan nyomorúságos ezeknek az igluknak a népe.

Lányának nem volt szánja, csak egy nyomorúságos roncs maradványai feküdtek az iglu mellett. A barátnőnek szánja még volt, de kutyáit már megették, így ketten hótalpaikon gyalogoltak a vízhez, a szánt húzva valami kis élelemért. Az öreg szánjának takaróját levéve a havat lerázta. Bámulva nézték csillogó, zsírozott szánt, a rendezett felszerelést, amilyet az egész településen nem láthattak. Az is szokatlan volt, hogy az öreg úgy nyúlt a szánhoz, mint egy kutyához vagy asszonyhoz. Az eszkimó hótalpakat kötött, ilyen magas hóban nem lehet kutyákkal és szánnal haladni. A „barátnő” is ajánlkozott, hogy vele megy, így ő is talpakat kötött. Az öreg vállára csapta a hálóját, lándzsáját kezébe fogva, egy másik lándzsát az asszony kezébe adva elindult a part felé. Az asszony a nyomába lépegetett. Néhány iglunál a férfiak látva, hogy megy, a nyomába eredtek. Mire a vizet elérték, már a Nap jókora utat tett meg. Az öreg a jég szélére ment. Még biztonságosan állt. A hálót feje felett forgatta, csak a suhogás hallatszott és a csobbanás a vízben. Gyorsan húzta az öreg. Három szép példányú hal gabalyodott a hálóba. Még háromszor dobott az eszkimó. Nyolc szép példány feküdt a havon, egy kicsit visszahajított a vízbe. Az asszony gyorsan csapta fejen a halakat és egy erős őrzsákba dobva már indult is visszafelé. A szemei csillogtak és talán vigyorgott is örömében a parka szőrei mögött. Micsoda férfi, gondolta, pillanatok alatt kiszedett legalább 4 napra való élelmet. A part szélén a férfiak ugyancsak munkához láttak, sikerük is volt. Az öreg kiforgatta a hálóját a víztől, vállára kapta és az asszony után eredt.

Ilyen puha friss hóban szó sem lehetett indulásról. Természetes volt, hogy az öreg marad, ezt a két nő is tudta, meg a kutyák is jól bekaparták magukat a puha hóba és fejüket lábukra téve szundikáltak. Megérkezésük után a barátnő gyorsan felhasította a halakat, egymás mellé fektetve a havon rendezte. Kicsit elmélázott, ahogy az öregre pillantott. Tudta, hogy barátnőjének az apja, de az fiatalabb volt nála jócskán, meg nem is nézett ki olyan apásnak. Az, hogy a takarója alá bújt, nem izgatta, de először történt vele, hogy emberszámba lett véve, a hóban menve az öreg lassított, ha elmaradt, figyelt rá. Ha elakadt a zsák húzásában, az öreg odanyúlt a szíjhoz és segített. Melege lett a parka alatt és szeretett volna kicsit odabújni.

Néhány kutya mocorogni kezdett, de az asszony éles hangon tette őket helyre. Az eszkimó csak mosolygott. Lassan szállingóztak vissza a férfiak a környező kunyhókba és szorgos munka kezdődött a halak tisztításával. A lánya napközben rendet tett, betakarta a szánt, havat kapart a szemétre, az iglu alján hóval söpörte tisztára a talajt, a bőrök összehajtogatva és igyekezett meleget csinálni. Besötétedett. A csillagok hunyorogtak, a hópihék összebújva fagyoskodtak, itt-ott egy kutya vonyított az égre, a cuppogás, csámcsogás nem hallatszott i az iglukból.

Egy jókora edénybe hólevet forraltak. Az eszkimó fókaszalonna  és haldarabokat  rakott a lébe. Csomagjaiból valamilyen füveket, porokat szedett elő és a rotyogó lébe dobta. Ismeretlen illatok lengtek a levegőben, aztán az eszkimó egy csomó száraz tésztát tett az edénybe. Az asszonyok nézték, nagyokat nyeltek. Fakanalaikkal ettek, tömték a gyereket is. A barátnő közelebb húzódott az eszkimóhoz. Nem akart a holnapra gondolni, mikor az öreg elmegy. Csak nyalogatta a szájszélét az ismeretlen ízeket élvezte. Kíváncsiskodtak, hogy miféle dolgok ezek. Az eszkimó mesélt nekik, ők pedig elvarázsolva hallgatták az ismeretlen világokról szóló történeteket.

Lefekvéskor a barátnő természetes mozdulattal fészkelte magát az eszkimó mellé a takaró alá. Mohó ölelésében olyan sok minden volt, kapaszkodása egy egész regényre való, bár egy szót sem szólt.

A hó reggel még beroppant a léptek alatt, a szán mélyre süllyedt, nem lehetett indulni. Látható volt a két nő öröme. Az eszkimó szánját kirámolta és felborította. Darab fókaszalonnával kezdte dörzsölni a vázat borító bőrt. Szólt a barátnőnek, hozza csak el a szánkóját, megnézi. A nő gyorsan szaladt iglujához és előredőlve húzta a szánt. Kopott, esetlen darab volt. Elhanyagolt bőr fedte a vázat, a talp volt egyedül elfogadható állapotban. Az öreg oldalra billentette, vizsgálgatta a bőrt, a vázat. Elkezdte a szalonnadarabbal fényezni a bőrt, egy kicsit javult az állapot. Mire végzett, a kopott jószágból egész elfogadható darab lett. Kutyáiból az egyik fogatot hámba fogta és a fogatot a vontatókampóra akasztotta. Biztatta az asszonyt, üljön fel, próbálja ki. A „Barátnő” nekipirulva ült a szánba és a szárakat kézbe véve csettintgetett a kutyáknak. Azok értetlenül bámultak hátra az öregre, hogy ugyan mit akar ez a szőrmók. Csak akkor indultak, mikor az öreg nevetve összecsapta a kezét. Az igluk között hancúrozó gyerekek, nők és férfiak nézték az egyre gyorsabban sikló szánt, a kutyák vidáman szaladtak és oda sem figyeltek a rajta ülő nőre. Csak az öreg éles füttyére álltak meg és kezdtek visszafelé poroszkálni. Az eszkimó visszarakódott a szánjába, ráhúzta a takarót és a kutyák mellett kicövekelte. A barátnő gyereke ott mászkált a hóban. Az öreg elkezdte gyúrni a havat és egy jókora hóembert rakott össze, ráültette a gyereket. Nagyokat kacarásztak. A lánya kijött az igluból, ő is nevetni kezdett, aztán enni hívta őket. Jóízűen harapdálták a forró lapon sült halat és kortyolgattak valamilyen füvekből főtt teát. Délután a „barátnő” iglujába mentek. Belül fogvacogtató hideg volt, ni majdhogynem üresség. A szegénységen kívül szinte semmi nem volt látható. Igaz, a lányánál sem volt sokkal több, néhány konyhai kéziszerszám, edény és takaró. Az eszkimó csak nézett, nem szólt semmit. Visszafelé menve látták, hogy némely helyeken a szánokat vizsgálgatják, a kutyákat. Egy kis készülődés, a következő napra, vadászatra. Mintha az öreg jelenléte felrázta volna egy kicsit aki település lakóit.

Estére hideg lett. Az állatok ellátása után ettek. A két nőnek nem volt jókedve, érezték, hogy az eszkimó indulni készül. Tudták, hogy ha a készleteik elfogynak kezdődnek újra az ínséges napok. Az öreg érdeklődött, hogy hogyan vannak egyedül, de csak kedvetlenül legyintettek. Hallgatott az öreg, a látott férfiakra gondolt és nagyjából megértette. Nézte a lányát. Nem öreg, de vadászni nem tud. Eszébe jutott, hogy a férje sem jeleskedett. El tudta képzelni, hogy a szükség szétszakította őket. Nézte az iszákját, Számba vette, hogy hiszen neki annyi minden van, ezeknek meg semmi. Nézte a gyereket, a „barátnőt”, a lányát. Törölgette a fegyvereit. A két nő még puskát sosem látott, nem is tudták, hogy mire való.

Beszélt nekik a „városról” . Ahol nem igluk vannak, hanem házak, amelyekben lobog a tűz és mindig meleg van, a parkát fogasra kell akasztani, ahol furcsa lámpa ég és a ház olyan, mint több iglu egymás mellett. Hitetlenül néztek rá, meghaladta a képzelőerejüket. Olyan szavakat mondott az öreg, amilyet még nem is hallottak. Csak arra gondoltak, hogy holnap elmegy az eszkimó és újra éhesen fognak kuporogni a hidegben. Nem is vette észre az öreg, hogy esett, hogyan mondta a lányának, jöhetnél te is velem. A lánya felvidult és bólogatott, csak azt látta, a „barátnő” elcsendesedett.

Gondolkodott. Annyija volt, hogy mindenkit magával vihetett volna, de belátta ezzel mit sem segít, mert ezek az emberek mit csinálnának a városban. Kupackára gondolt, hiszen őt is úgy találta és a „barátnőt” is úgy találta. Na de, azért nem ugyanaz. A két nő sustorgott. Lánya vidámabban, a barátnő némileg szomorúan. Az eszkimó szinte maga sem értette, mikor a barátnőnek mondta, gyertek ti is ! A barátnő szeme kimeredt. Lehet, hogy a világon bármely nő szeme kimeredt volna az ilyen szóra. De arrafelé a nők nem sokat kérdeztek, így csak annyit mondott örömmel, igen.

A hajnal alig jelent meg az iglu tetején és a két nő már serénykedett. Ki halomba rakták holmijaikat és hordták ki. Mire az eszkimó felébredt már a fókaszalonna üvegesre volt sütve meleg lé volt az edényben. Az öreg kicsit elmosolyodott. Meglátta a havon az összerakott dolgokat. Még jó, hogy tegnap rendbe tettem a szánt. Na, hozzátok csak. A két nő versenyt szaladt és pillanatok alatt érkeztek vissza. A kutyákat felszerszámozták. Mindegyik szán elé jutott elég állat. Hámjukat a szánra akasztották. Míg a kutyák heverésztek a havon, az asszonyok berakták a kis csomagocskáikat a szánba. Útóljára fölnyalábolták a gyereket, elhelyezték a takarók alatt. Még egyszer megnézték, hogy nem felejtettek el semmit, hótalpaikat felkötötték és az öreg csettintésére nekifeküdtek a szánoknak a kutyákkal együtt. Siklottak az igluk között, aztán az öreg elfordította a szánokat, hogy az emelkedő nap a bal kezük felé esett és hátuk mögött lassan eltűnt életük eddigi része. Elől fénylett a hó, a két szán egymás mellett siklott.